11. Zárszó – A tudomány és a józan ész halála

„A tudományos érvek mögött valamilyen gyakorlati tény, tapasztalat, megfigyelés, kísérlet kell álljon. Gyakorlati bizonyíték nélkül a filozófia nem egyéb, mint az emberi elme sikamlós és csapodár szórakozása.”
Csányi Vilmos

Ahányszor csak kilépek az utcára vagy belépek egy boltba, hirtelen úrrá lesz rajtam az elképedés: Miféle szürreális, morbid utópiába csöppentem? Mi ez a sok groteszk, maszkos lény itt körülöttem? Az emberek mintha nem hinnének a saját szemüknek, a szakemberek pedig mintha mindent elfelejtettek volna, amit az egyetemen és a szakmában tanultak.

Az is igaz, hogy nemcsak népszerűtlen, de egyenesen kockázatos ez a „különvélemény”^[1] (hogy megint csak az egyik kedvenc sci-fimet idézzem): azaz ha kételyeket fogalmazunk meg azzal a „programmal” kapcsolatban, ami szinte minden elmében fut (hogy egy súlyos világjárvány tombol körülöttünk)!

De kockázat ide, kockázat oda, mind az (orvos)tudományi előéletem, mind a józan eszem hiányolta „a gyakorlati tényt, tapasztalatot, megfigyelést…”, ahogy Csányi Vilmos ismert etológusunk is mondta. Hát így kezdtem (én is) kételkedni a járvány hivatalos megítélését illetően. A kezdetektől fogva. Azután itthon is megjelent Dr. Karina Reiss és Dr. Sucharit Bhakdi „Koronavírus vaklárma” című könyve. Számomra a fény volt az éjszakában. Amikor ősszel elolvastam, még csak az jutott az eszembe, hogy készítsünk belőle egy népszerűsítő, összefoglaló beszélgetéssorozatot. Aztán magával ragadott a történet. Egyrészt kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet Magyarországon, hiszen Bhakdi professzorék könyve alapvetően Németországról és csak az „első hullámról”szól. Habár a könyv mindenben megállja a helyét azóta is és ugyanúgy más országokra is általánosítható (ahogy mindaz, amit én is összefoglaltam ebben a könyvben), azóta eltelt több mint egy év, egyre aggasztóbb híradásokkal és fejleményekkel. Másrészt, ahogy elkezdtem felfejteni a szálakat, egyre csak gombolyodott le a fonal erről a világméretű pulóverről. Szó szerint beszippantott a COVID-ügy. A könyv elején már idéztem, amit a páromnak mondtam: Ha nem bukkannék minden nap valami újabb anomáliára a koviddal kapcsolatban, az lenne a csoda!

11.1. Occam borotvája újratöltve

Az egyszerűbb válasz az igaz?!
Még alig „nyitottam ki a számat”, máris megkaptam a kritikát: „Nem értesz hozzá, nem vagy virológus, TE nem látod, mi történik, az orvos, mentős ismerőseim látják a valós helyzetet a kórházakban, ÉN éltem át a betegséget, nem a TE rokonod halt meg COVID-ban…”
Meglehet.
Mindenesetre én a járvány kezdete óta fokozódó érdeklődéssel, és több mint fél éve teljes munka- és pihenőidőmben azon dolgozom, hogy összegyűjtsem az anomáliákat és keressem a háttértényezőket, összefüggéseket, logikus magyarázatokat, és megírjam ezt a könyvet, illetve készítsek hozzá előadásanyagokat. De valóban nem vagyok virológus, infektológus, és nem is láttam egyetlen, bizonyosan kovidbeteget sem a környezetemben, csak álkovidosat… Az viszont megfontolandó, hogy melyik kép lehet részletgazdagabb és körültekintőbb: Az a helyzetrajz, amin „kábé” annyit és olyan alapossággal dolgoztam, mint a doktori disszertációm kutatási munkáján és megírásán? Vagy azoké, akik nyakig el vannak merülve a mindennapos feladataikban, így a valóságnak csak egy szűk szeletét láthatják, és nincsen energiájuk és/vagy motivációjuk arra, hogy elgondolkodjanak a többi részleten és összefüggésen? Akik ennek ellenére határozott véleményt nyilvánítanak és tanácsot osztanak a mások egészségével kapcsolatban? (Olykor ellentmondást nem tűrő hangon, fölényes magabízással a kétkedőkkel, kérdezőkkel szemben! Ez még akkor is helytelen hozzáállás, ha a saját szakterületükön egyébként kiváló specialisták, és ahhoz az egy-két (néhány) szelethez nálam sokkal jobban értenek. Ez is a hátulütője a túlzott specializációnak…) Azokról nem is beszélve, akik mindennemű hozzáértés és alapos tájékozódás nélkül, (nem is tudom miféle) elvi megfontolásból akarják befolyásolni a véleményünket. Vagy azokról, akik „pénzért, paripáért, dicsőségért” hirdetik a járvány- és oltáspropagandát (lásd 5.2. Kilóg a lóláb? – Szakmai, politikai és gazdasági érdekek c. fejezet).

Persze hiába igyekeztem megtenni a tőlem telhetőt, tévedhetek, sőt biztosan van a teljes történetnek olyan aspektusa, amit nem sikerült helyesen értékelnem és/vagy megfogalmaznom. Éppen ezért:

Ha ezeket a lehetőségeket kiadjuk a kezünkből a fölénk választott irányításnak, központi szervezeteknek, azzal saját magunk mondunk le arról, hogy a dolgok a számunkra megfelelő irányba haladjanak. A vezetőket mozgató háttérérdekek és függőségi viszonyok ugyanis kérdésessé teszik, hogy mennyire képviselik a valóságot, a tények pártatlan értékelését, a szakmaiságot és az egyének, a teljes társadalom érdekeit. És ebbe sajnos a média lesilányult működésmódja is besegít. Az emberek pedig (tisztelet a kivételnek) a saját lustaságukkal, nemtörődömségükkel járulnak hozzá a rendszer ámokfutásához és az események kontrollálhatatlan elfajulásához.

11.2. A személyes szál

Mielőtt többszörösen is beütött a COVID-krakk az én életembe is, éppen az Angyalhegy^[2] című regényem (lásd Bemutatkozó) első kötetének új kiadásán dolgoztam. Az élet fintora, hogy az is éppen egy utópia, akárcsak Orwell 1984-e, de szerencsére egy pozitív utópia. Azért is tettem ezt a COVID-kitérőt, hogy ne kelljen lemondanom a pozitív utópia folytatásáról, és arról, hogy valaha is megvalósulhasson, amit abban a regényfolyamban megálmodtam. Mikor belefogtam ebbe a COVID-könyvbe, nem gondoltam, hogy ekkora munka lesz, de végül megszületett, hiszen a zárszót írom. Befejeztem, de nincsen készen! Ez a történet még javában zajlik, még koránt sincsen vége. Ide kívánkozik a hasonlat, ami a páromtól származik:

Megéri?
„Megéri ennyi energiát fektetnetek ebbe a COVID-ügybe?” – kérdezte egy barátunk. Hát igen, sokszor tettem fel magamnak ezt a kérdést én is, amióta minden mást félresöpörve – szó szerint éjt nappallá téve – dolgozom ezen az anyagon. Miért csinálom ezt? Hagyni kéne a csudába az egészet, és élni a „normális” életemet, mint a többség. (Legalábbis ami megmaradt a normális életből.) Nem éri meg, sőt egyenesen kockázatos. Hiszen ahogy az imént írtam, már eddig is kaptam pár pofont (jó barátoktól is), pedig még csak csendben dolgozom a háttérben. Sokféle válaszom van rá, hogy miért csinálom, de a legigazibb, hogy: Egyszerűen nem tudom nem csinálni! Mert ezt diktálja a lelkiismeretem, a szakmámról és az életről szerzett minden eddigi tudásom, mert ami kovidügyben történik, az „minden alapvető ösztönömmel szembe megy”, ahogy a brit politikus mondta (9.2.2. Minőséget keress… c. fejezet). Mert boldogtalan lennék, ha nem tudnék a tükörbe nézni. Mert ha ez járatlan út is, és sokkal nehezebb, mintha beállnék abba a sorba, ahol a „megnyugtató hazugság” című filmet vetítik (6.3.1. Az emberek nem akarják hallani c. fejezet), akkor is folytatnám. Akkor is folytatnám, ha én lennék a Földön az utolsó, aki hisz benne, ahogy Orwell is mondja.

11.3. Még egyszer a rendszerszemléletről

Már nem is emlékszem, mióta, de a legelején éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Az efféle intuíciók persze gyenge érvnek tűnnek, de ne becsüljük le a jelentőségüket. A magas tudati szinten lévő ember tudatos kapcsolatban van a környezetével. Minden mentális képességével – gondolkodás, érzelmek, érzékelés és intuíció – érzékeli és értékeli, amit tapasztal, és ennek megfelelő döntéseket hoz. Ettől a különleges emberi mivoltunktól szakadtunk el kétségbeejtő módon, és most a COVID-történetben még inkább. Nem a valóságot érzékeljük, hanem annak torz, elferdített, manipulált mását – amit a média elénk tár. Ahogy régen (és sokak számára még ma is) a papok döntötték el, mit higgyenek az emberek a világról, most a médiát uraló háttérérdekek. Elveszítettük azt a képességünket, hogy a saját ösztöneinkre hallgassunk, értem ez alatt a jó értelemben vett ösztönt. Elvesztettük azt a képességünket, hogy higgyünk a szemünknek és hallgassunk a józan eszünkre. Ez nem misztika. A rendszerelmélet – a világ dolgainak holisztikus megközelítése – ma már komoly (újra felfedezett?) tudomány…

Miért mondom el mindezt? Mert ami most történik körülöttünk, megmutatja, hogy milyen óriási veszélyeket rejt ez a fajta elszakadás a saját páratlan emberi képességeinktől, és az, hogy egyre több és több „okos” eszközzel próbáljuk helyettesíteni ezeket a képességeket. Ezekre az alapvető, mélyen rejlő emberi ösztöneimre igyekszem figyelni. Természetesen keresem a kézzelfogható információkat és bizonyítékokat is, de nem mindig tudom olyan szakszerűen elmagyarázni, ahogyan szeretném, hogy miért jutok arra a következtetésre, amire. Ilyenkor egyszerűen érzem, hogy ez az egész nem áll össze, hogy hamis. Amikor pedig egy-egy puzzle-darab a helyére pattan, hihetetlen flow-élmény tör rám: Igen, ez az! Lúdbőrös is leszek tőle.

11.4. „Én nem politizálok!” – Orvostudomány és paradigmaváltás

„A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal.
Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni – programok nélkül.”
Daniel Quinn: Izmael-trilógia

Minden válság okkal történik. Azért is, mert a múltbeli hibáink elkerülhetetlen következménye, és azért is, mert az adott mélypont felhívja a figyelmünket arra, hogy túl kell lépnünk azon a (tudatossági) szinten, ahol vagyunk. Az a szint ugyanis, ahol most vagyunk, ahhoz a komplex, globális válsághelyzethez vezetett, amit most megélünk. És ehhez az „eredményhez” az is kellett, hogy az „én nem politizálok”, „nem az én dolgom” jelszó alatt a „nép” hagyja, hogy olyan (politikai és szakmai) vezetők nőjenek a fejére, amilyenek, és nem olyanok, amilyenekre szüksége lenne:

Voltak, vannak és mindig is lesznek ilyen vezetőink is, és rajtunk áll, hogy őket támogatjuk és választjuk meg, vagy sem.

A paradigma-, azaz szemléletváltás szükségessége nemcsak a vezetőink megválasztására vonatkozik, hanem arra a területre is, ami a legfontosabb az életünkben: az egészségünkre. A maga teljességében értelmezett bio-pszicho-szociális EGÉSZ-séget (amelynek modelljét az egészség „fellegvára”, a WHO is hirdeti, legalábbis papírforma szerint) egyáltalán nem támogatja a mai modern orvostudomány, hiába volna ez a feladata. Bármilyen sajnálatosnak is látszik, de azt kell mondanom a saját alapszakmámról – a nyugati típusú orvoslásról –, hogy megbukott. Nem a törekvései és az elméleti eredményei, hanem a gyakorlata és az alapszemlélete. Szerencsére, hosszú távon nézve talán nem is olyan sajnálatos tény ez. Évek óta meneteltünk efelé a mélypont felé… Elkerülhetetlen volt. Hosszú lenne ebbe belemenni, és ez különben is a zárszó, és nem egy újabb könyv előszava 🙂. Itt és most elég annyi, ha megnézzük, hol tartunk jelen pillanatban: Hiába a technológiai fejlődés, hiába a felhalmozott tudás, már a „betegségügy” szintre lecsúszott egészségügy is a végét járja. A tömegek életminősége, de még az egyéneké is egyre hanyatlik. Ezt mindenki érzi a saját bőrén, nem is kell, hogy betegye a lábát a rendelőkbe, kórházakba. Nem véletlen, hogy egyre nagyobb a kereslet az alternatív gyógyászat iránt.

Új (rendszer)szemléletre van tehát szükségünk. Nem az a megoldás, hogy foggal, körömmel ragaszkodnak a titulusaikhoz és paternalisztikus meggyőződéseikhez, ahogy a vezető szakemberek tették az elmúlt év során, hanem hogy integrálják azt a sok ezer éves valóban gyógyító, ÉP-ítő tudást, ami messze meghaladja a fehérköpenyes orvoslás szintjét. Továbbá az, hogy kiegészítik ezt a tudást azokkal az új eredményekkel, amelyeket a világról alkotott, határtalanul nagyobb lehetőségekkel kecsegtető új látásmódunk kínál. Ezt a paradigmaváltást gyorsította fel, koronázta meg szó szerint a járványhelyzet. Az egészségügy intézményi háttere még csak-csak működött eddig, de most a szakma annyira leszerepelt, hogy mundérbecsület ide vagy oda, még orvosként sem vagyok képes felmenteni a kollégákat. Megérteni, hogy mit miért tesznek, igen, de felmenteni nem. A maradék bizalom is odalett…
No, innen szép nyerni, vagy hogy a szakállas viccet idézzem biztatás gyanánt:

Hajrá Kovács néni!