8.6. Az emberiség megbukott
„Egy öreg ördög tanácsai egy fiatalabbnak
– Hogyan küldtél ennyi lelket a pokolba? – kérdezi a fiatal ördög az öregtől.
– A félelmen keresztül! – feleli az öreg.
– Csak így tovább! Mitől féltek? Háborútól? Éhínségtől?
– Nem… Egy betegségtől.
– Nem lettek betegek? Nem haldokoltak? Volt gyógymód?
– Megbetegedtek. Meghaltak. Volt gyógymód…
– Nem értem.
– Tévedésből azt hitték, hogy az egyetlen dolog, amelyhez ragaszkodniuk kell bármi áron, AZ ÉLET! Nem ölelkeztek… nem köszöntötték egymást… Eltávolodtak egymástól! Kerültek minden emberi érintkezést… Minden emberit. Elfogyott a pénzük. Elveszítették a munkáikat.
De ők azt választották, hogy féltik az életüket, még akkor is, ha kenyérre nem futja. Mindent elhittek, amit hallottak, olvasták a híreket, és vakon elhittek mindent, amit olvastak. Feladták a szabadságot. Nem mentek el sohasem otthonról. Sehová nem mentek. Nem látogatták a családjaikat és a barátaikat. A világ egy nagy koncentrációs táborrá változott önkéntes rabokkal. Mindent elfogadtak. Csak hogy túléljenek egy újabb nyomorult napot. Nem éltek. Minden egyes nap meghaltak. Így könnyű volt elrabolni a nyomorult lelküket…”
– Forrás: Camila Abadiex, 2020. április 19.
8.6.1. Társadalmi válság – Anómia, erkölcsi fogyatékosság
„Mindenki, aki nem teljesíti a kötelességét, közös felelősséget visel a 2020-as koronavírus-válság járulékos káraiért.”
K. Reiss & S. Bhakdi
2005-ben az UNESCO (Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos És Kulturális Szervezete) megalkotta és elfogadta „A bioetika és az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát”. Nem nyomozok utána, hogy mi van az apró betűs részben, hogy joggal vagy jogalap nélkül szegik meg ezt a szerződést. (Bízom benne, hogy a jogászok, jogvédők megteszik.) A szabadságjogok elnyomására mindig találnak ürügyet a vezetők. A nép pedig nincsen résen, ami miatt Bhakdi professzor is az aggodalmát fejezte ki.
A bioetika és az emberi jogok egyetemes nyilatkozata (UNESCO, 2005. október 19.)
„6. cikk – Beleegyezés
-
Bármely megelőző, diagnosztikus és terápiás beavatkozást kizárólag a beteg előzetes, szabad és tájékozott, megfelelő információkon alapuló beleegyezésével lehet végezni. A beleegyezésnek, amikor ez megtörténhet, kifejezettnek kell lennie, és bármikor, bármilyen indokból visszavonható, az érintett személyt ezért semmilyen hátrány vagy sérelem nem érheti.
-
Tudományos kutatás kizárólag az érintett személy előzetes, szabad, kifejezett és tájékozott beleegyezésével végezhető. Az információnak megfelelőnek, érthető módon megfogalmazottnak kell lennie és a beleegyezés visszavonásának módozatait is tartalmaznia kell. A beleegyezés az érintett személy által bármikor, indoklás nélkül visszavonható, a személyt ezért semmilyen hátrány vagy sérelem nem érheti…”
– Forrás: CELAB – Bioetika az UNESCO-ban és UNESCO
A világ a járványhelyzet előtt is bajban volt: egyre mélyülő hármas – társadalmi, környezeti és gazdasági – válságban élünk. Ez a helyzet a COVID-dal tovább romlott, a következményei beláthatatlanok. A három válságból a társadalmi válság a legrosszabb, mert megalapozza a többit is.
Ahogy az erőszak erőszakot, úgy a korrupció korrupciót szül. A bizalom eljátszása bizalmatlanságot, a bizalmatlanság paranoiát, a paranoia félelmet, megosztottságot, ellenségeskedést és ármánykodást, egymásnak feszülést. A pattanásig feszült közhangulat pedig előbb-utóbb robban. Az elkeseredés vagy a tehetetlen harag apátiába süllyeszt, depressziót okoz, a depresszió betegséghez, önpusztításhoz vezet. De robbanhat ez is, hiszen akinek nincsen veszíteni valója, azt semmi sem tartja már vissza…
Évek óta ebben a fokozódó anómiában, értékvesztett világban élünk, amit a COVID-ügy csúcsra járatott. A lakosság mentális állapota (is) egyre romlik: növekvő félelem, bizalmatlanság, egymás hibáztatása („megfertőzött!”), potenciális veszélyforrásként való kezelése („megfertőzhet!”). Elrendelik, hogy figyeljük és jelentsük egymást, hogy kivel kerültünk kapcsolatba a járvány során (karantén és kontaktkutatás). Nem csoda, hogy nem javasolt a kontaktkutatás alkalmazása, sőt alkotmányellenes. A szüleink, nagyszüleink által „átkosnak” nevezett besúgó korszak jut az eszembe, amit mi (eddig) csak az ő elbeszéléseikből vagy a TV-ből, könyvekből ismertünk. Ők jól tudják, hogy a megfélemlített emberekkel bármit meg et csinálni!
Ha az emberek azt látják, hogy az alapvető etikai értékek már nem számítanak és nincsenek erkölcsi gátlások, ha az „elöljárók” nem a példamutatásban és a szolgálatban járnak elől, hanem a lopásban, csalásban, hazugságban, sőt visszaélnek a hatalmukkal (most éppen a járványra hivatkozva), akkor jogosan gondolják: hogy ők miért tartsák be ezeket a törvényeket, amelyeket maguk a törvényhozók két lábbal tipornak? Ez további erkölcsi hanyatlást generál. Egy negatív spirálban süllyedünk, ami az emberség, az emberiség halála. Hiszen ilyen közegben az emberek egyre kevésbé törődnek azzal, hogy mi történik a saját legszűkebb érdekeiken kívül, nem törődnek azzal a fokozódó globális válsággal, ami azonnali beavatkozást igényelne, hiszen már eddig is a 24. órában voltunk (5.5.5. A világ legnagyobb gumicsontja c. fejezet). Az emberek már csak túlélni akarnak, és a lehető legjobban átvészelni, ami még hátravan. Mert úgysincs mit tenni… Nem néznek messzebbre, mert úgysem látnak megoldást, valódi és vonzó jövőt. Hát ezt okozza az önzés, a közöny, a hárítás, az önbecsapás (5.3.5. Miért hallgatnak a (szak)emberek?, 6.3. Vétkesek közt… c. fejezet). De még ebből is van kiút, mert igenis vannak megoldások, csak a sült galamb nem repül magától a szánkba (9. Nagy az elme hatalma II. – Legrosszabból a legjobbat c. fejezet).
8.6.2. Meztelen a király
Többször és többféle megközelítésben is írtam arról, hogy egyfajta kényszerpályára kerültünk. Elindult egy történet, és függetlenül attól, hogy mitől/kitől indult el és mekkora volt az igazságmagja, már sokszorosan belegabalyodtunk a belőle kinövő események dzsungelébe. Mind biológiailag, mind pszichológiailag, és egyáltalán, az egész életünkre, jövőnkre nézve beláthatatlan, hogy mindez hová fog vezetni. Valahol a végén, lehet, hogy vár valami jó, sőt én alapból ebben akarok hinni, de nem mindegy, mennyi szenvedés árán fogunk eljutni odáig. Nem mindegy, mennyire tanulunk ebből a leckéből, hogy ahelyett, hogy tovább növelnénk a károkozást, végre elkezdjük tudatosan megállítani, enyhíteni a további károkat és rendbe tenni az eddigieket. Mert egyvalami bizonyosnak látszik: ez a történet nem fog magától megoldódni.
Kényszerpályán a COVID-történet
A kényszerpálya miatt a vezetők már nem állhatnak le, nem ismerhetik be, és nem is fogják maguktól beismerni a hibás döntéseiket. Nem tárhatják fel, sőt el kell tussolniuk a következményeket, a károkozás mértékét, az áldozatok számát. Mivel messze még a kívánatos átoltottsági arány, láttuk, hogy kimagyarázzák az oltások miatti halálozást. Ha bevallanák, azonnal kiderülne, hogy meztelen a király, hogy nem tudnak elszámolni az elmúlt több mint egy évvel. Ezért folytatniuk kell. Újabb vírusvariánsokkal, oltásokkal, korlátozásokkal… The „show must go on” ez esetben is. Ezt a folyamatot nekünk kell leállítani, amíg még nem késő.
Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet Herbert Kickl, volt osztrák belügyminiszter, szabadságpárti parlamenti képviselő (videó linkek: Olvasnivaló). „A fejlemények, amelyek itt zajlanak, diktatórikus társadalomba vezetnek” – mondja. Minden szava tanulságos erről a folyamatról, ami a „mi csak jót akarunk” narratívával kezdődik, majd a kritikus hangok megbélyegzésével (idióták, pszichiátriai esetek, összeesküvéselmélet-hívők, az államot veszélyeztetők…) folytatódik, pontosan azokat a példákat hozza, amelyeket én is említettem, és ami a szabadságjogok teljes eltörlésével fejeződik be. Ausztriában! Nem keleten! Logikusan és felelősen áll hozzá az intézkedésekhez, oltásokhoz is. Tőle hallottam először azt az egyszerű igazságot, hogy a vírusokat semmilyen oltással nem lehet kiirtani, hanem meg kell tanulnunk együtt élni velük.
8.6.3. Mi kell még?! Egy újabb Csernobil?!
„A pokol legsötétebb bugyraiban azok szenvednek, akik erkölcsi válságok idején semlegesek maradtak.”
Dan Brown – Inferno
Van valami morbid abban, ha egyre az Inferno könyvet idézem, de eltekintve attól, hogy nem tudom, miként vélekedjek a szerzőjéről, elgondolkodtatóak a regényei, és találóak az irodalmi utalásai. Ami az Inferno témáját illeti, akármennyire tabutéma ez is, az emberiség lélekszáma az a jelenség, amit a legmélyebben hárít és elutasít minden ember. Pedig ezt legalább akkora struccpolitika a szőnyeg alá söpörni, mint a többi globális problémát, ha nem nagyobb. A népességrobbanás ugyanis minden bajunk melegágya: nyomor, éhínség, népbetegségek, járványok, mentális zavarok, bűnözés, háborúk, népirtás, környezetszennyezés. Minden korlátlanul szaporodni kívánó faj előbb-utóbb rossz véget ér, mert a természet törvényeit nem lehet kijátszani, legfeljebb ideig óráig.
Hogy miért viselkedik így a „teremtés koronája”? Nos, Daniel Quinn szerint éppen ebben a teremtésmítoszban van a kutya elásva. Díjnyertes és világsikerű Izmael trilógiája olyan könyv, amit én dobogós helyre tettem a kötelező olvasmányok listájában. Ha az ő és a hasonlóan szemléletváltó írók (és emberek) történeteit tanítanánk a gyermekeinknek az elavult és (a bolygónk jelenlegi állapota az ékes bizonyíték rá hogy) leszerepelt kultúreposzok helyett, egy emberöltő alatt felnőne egy új tudatosságú generáció, s talán lenne esélye az emberiségnek (9. a kiútról szóló fejezet). A remény hal meg utoljára… A megoldáshoz nem kell népirtás, sem további nyomor és éhezés! De ezt pont azok a vezetők nem fogják fel, akik generálják és súlyosbítják a problémákat, ahelyett hogy próbálnák megjavítani.
Az általános hozzáállás az, hogy szedjünk gyógyszereket/pótszereket, bújjunk el (a virtuális világba), és közben irtsunk ki minden „ellenséget”: számunkra kártékony(nak tűnő) állatokat, növényeket, baktériumokat, vírusokat. Ezt tesszük az élet minden területén, például a totalitárius mezőgazdaságban a „gyom”-irtással, minden „kár”-tevővel. Pedig csak nézőpont kérdése, ki kinek okoz kárt.
Szarvasok az embervadászaton
„– Elkaptad! Gyönyörű nagy példány ez is!
– Szép lövés volt, Bambi!
– Hozza már valaki a fényképezőt!
Rövid széljegyzet a napilapban:
Mondanunk sem kell, hogy Frank családja nagyon feldúlt volt, amikor aznap este a férfi nem jött haza. Ugyanakkor mindenki belátta, hogy az emberi populáció csaknem hat milliárdra nőtt alig két generáció alatt, szóval szükség volt némi állományritkításra az éhezés megelőzése érdekében.”
– Forrás: Calvin & Hobbes – youtu.be/B72PdoTOi8w
Calvin & Hobbes megint fején találta a szöget.
Nem vesszük észre, hogy ez az élet nevű csoda nem véletlenül olyan, amilyen. Minden életformának megvan a helye. A parlagfű például egy csodaszer (ambrosia): feladata a föld gyógyítása. A vírusoknak is van ilyen szerepük (10.2. Aprólények – Barátok vagy ellenségek? c. fejezet).
Nézőpontok
„Gyomnövény az, amiben még nem fedeztük fel az erényt” (ismeretlen szerző)
„A parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)… Egyik legismertebb gyomnövényünk, mezőgazdasági és humánegészségügyi kártétele rendkívül jelentős.” (Wikipédia)
„ambrosia = ambrózia az Istenek eledele, az Istenek kenőcse, ellenméreg, Isteni lovak abrakja” (Dictzone)
Ahogy a neve is mutatja, a parlagfű egy olyan növény, amely elsősorban a parlagon lévő területeken nő: a lekopasztott, kizsigerelt szántókon, ahol már szinte semmilyen élőlény nem él meg (sem a felszínen, sem a földben). Megtelepszik, megóvja a földet a kiszáradtól, újra élővé teszi, majd átadja a helyét a kényesebb növényeknek. A természet begyógyítja, amit az ember tönkretett. Lenne ennyi parlagfű, ha a modern mezőgazdaság nem tenné tönkre a termőföldet? (A mélyszántás teljesen tönkreteszi a földet, lásd permakultúra.)
Vajon népbetegség lenne az allergia, ha az ember életmódja nem ilyen lenne, amilyen? A COVID-ügy is jól példázza, hogy egyszerűbb kifelé mutogatni, és egyes számú közellenségeket kreálni. (Megint csak a „tüneti kezelés”.)
A szkeptikusok, cinikusok visszavágnak az idealistáknak: „Miért foglalkozzunk ennyit ezzel, amikor úgy tűnik, az emberek többsége köszöni szépen, jól elvan így?” Alkalmazkodik a korlátozásokhoz fokról fokra, pláne ha apránként adagolják. Mint a béka, akit fokozatosan melegítünk fel a lábosban, szépen hozzászokik, sőt még kellemes is a bódító meleg (például hogy nem kell munkába, iskolába járni). Végül boldog mosollyal az arcán lassan megfő. És ez itt a lényeg: Sajnos van egy pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni, amikor már nem lehet megmenteni a békát. Meg akarjuk ezt várni? Mi kell még, hogy kiverje végre a biztosítékot? Az egészségügy és a gazdaság teljes összeomlása? Védtelen gyerekek és idősek még súlyosabb traumatizálása? További betegségek, szenvedés és nem-COVID halottak? Kényszeroltások? Általános szkafanderviselési kötelezettség? Teljes egyvélemény és valódi diktatúra? Mi kell még, hogy észrevegyük, hogy ég a ház (szó szerint is, lásd sosem látott méretű erdőtüzek), és a tettek mezejére lépjünk?
Mi kell még, hogy a többség feladja a kényelmes és távolságtartó Facebookos elmélkedést vagy fotelforradalmat, rosszabb esetben a kivárást, amíg a többiek kikaparják a gesztenyét? Hogy cserbenhagyja azokat, akik helyettük is cselekszenek?
A cserbenhagyást, amit én is megéltem egy barátnőmtől, ahogy azt már írtam. A többség nem érti, hogy helyette is „harcol” (és valóban vásárra viszi a bőrét) az a kisebbség, aki tenni próbál valamit a COVID-ügyben és általában az összes közügyben, amivel a többség nem foglalkozik. Ha ez a kisebbség magára marad és kidől a sorból, ki lesz majd, aki oltja a tüzet, mentve ezzel a többieket is (ahogy azt a közönyről szóló idézetben olvashattuk a 6.3.3. Nem érnek rá! … c. fejezetben)?!
A történelem ismétli önmagát, legfeljebb a díszleteken változtat kissé: Ugyanez történt a népirtásokkal kapcsolatban, a klímakatasztrófa esetében is, és most ugyanez történik COVID-ügyben is, amit nagyságrendjét illetően sokan emberiség elleni bűncselekménynek tekintenek.
Mikor állunk a sarkunkra és követeljük ki, hogy a vezetők és káderszakembereik hagyják abba a hazudozást, ami tragédiába torkollik és további életekbe kerül, akárcsak Csernobilban?!
Mikor követeljük ki tőlük, hogy a dolgukat tegyék, azaz hogy az életeket mentsék a saját hatalmuk helyett?!
Ahogy a dolgok most állnak, az emberiség megbukott, és igyekeznie kell, mert ha így halad, ha nem kezd azonnal tanulni a hibáiból, akkor pótvizsgára sem lesz lehetősége. Ha így folytatjuk, ki tudja hány (valószínűleg kevesebb, mint gondolnánk) évünk van hátra, és a bumeráng visszaér, és talán éppen azok a láthatatlan kórokozók, akik ellen most totális háborút hirdettek, lesznek az egyedüli túlélői a Földnek. Ők ugyanis bámulatosan szélsőséges körülmények között is képesek túlélni. És „szegények” kezdhetik elölről ezt az evolúciós társasjátékot.
A könyv egy évnyi önkéntes munka gyümölcse. Megszületését nem támogatta semmilyen párt, szakmai vagy civil szervezet. Éppen ebben rejlik a függetlensége és pártatlansága. Viszont ezért van szükség az Ön támogatására is, hogy minél több emberhez eljuthassanak ezek az életbevágó információk!
8.6. Az emberiség megbukott
„Egy öreg ördög tanácsai egy fiatalabbnak
8.6.1. Társadalmi válság – Anómia, erkölcsi fogyatékosság
2005-ben az UNESCO (Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos És Kulturális Szervezete) megalkotta és elfogadta „A bioetika és az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát”. Nem nyomozok utána, hogy mi van az apró betűs részben, hogy joggal vagy jogalap nélkül szegik meg ezt a szerződést. (Bízom benne, hogy a jogászok, jogvédők megteszik.) A szabadságjogok elnyomására mindig találnak ürügyet a vezetők. A nép pedig nincsen résen, ami miatt Bhakdi professzor is az aggodalmát fejezte ki.
A bioetika és az emberi jogok egyetemes nyilatkozata (UNESCO, 2005. október 19.)
A világ a járványhelyzet előtt is bajban volt: egyre mélyülő hármas – társadalmi, környezeti és gazdasági – válságban élünk. Ez a helyzet a COVID-dal tovább romlott, a következményei beláthatatlanok. A három válságból a társadalmi válság a legrosszabb, mert megalapozza a többit is.
Ahogy az erőszak erőszakot, úgy a korrupció korrupciót szül. A bizalom eljátszása bizalmatlanságot, a bizalmatlanság paranoiát, a paranoia félelmet, megosztottságot, ellenségeskedést és ármánykodást, egymásnak feszülést. A pattanásig feszült közhangulat pedig előbb-utóbb robban. Az elkeseredés vagy a tehetetlen harag apátiába süllyeszt, depressziót okoz, a depresszió betegséghez, önpusztításhoz vezet. De robbanhat ez is, hiszen akinek nincsen veszíteni valója, azt semmi sem tartja már vissza…
Évek óta ebben a fokozódó anómiában, értékvesztett világban élünk, amit a COVID-ügy csúcsra járatott. A lakosság mentális állapota (is) egyre romlik: növekvő félelem, bizalmatlanság, egymás hibáztatása („megfertőzött!”), potenciális veszélyforrásként való kezelése („megfertőzhet!”). Elrendelik, hogy figyeljük és jelentsük egymást, hogy kivel kerültünk kapcsolatba a járvány során (karantén és kontaktkutatás). Nem csoda, hogy nem javasolt a kontaktkutatás alkalmazása, sőt alkotmányellenes. A szüleink, nagyszüleink által „átkosnak” nevezett besúgó korszak jut az eszembe, amit mi (eddig) csak az ő elbeszéléseikből vagy a TV-ből, könyvekből ismertünk. Ők jól tudják, hogy a megfélemlített emberekkel bármit meg lehet csinálni!
Ha az emberek azt látják, hogy az alapvető etikai értékek már nem számítanak és nincsenek erkölcsi gátlások, ha az „elöljárók” nem a példamutatásban és a szolgálatban járnak elől, hanem a lopásban, csalásban, hazugságban, sőt visszaélnek a hatalmukkal (most éppen a járványra hivatkozva), akkor jogosan gondolják: hogy ők miért tartsák be ezeket a törvényeket, amelyeket maguk a törvényhozók két lábbal tipornak? Ez további erkölcsi hanyatlást generál. Egy negatív spirálban süllyedünk, ami az emberség, az emberiség halála. Hiszen ilyen közegben az emberek egyre kevésbé törődnek azzal, hogy mi történik a saját legszűkebb érdekeiken kívül, nem törődnek azzal a fokozódó globális válsággal, ami azonnali beavatkozást igényelne, hiszen már eddig is a 24. órában voltunk (5.5.5. A világ legnagyobb gumicsontja c. fejezet). Az emberek már csak túlélni akarnak, és a lehető legjobban átvészelni, ami még hátravan. Mert úgysincs mit tenni… Nem néznek messzebbre, mert úgysem látnak megoldást, valódi és vonzó jövőt. Hát ezt okozza az önzés, a közöny, a hárítás, az önbecsapás (5.3.5. Miért hallgatnak a (szak)emberek?, 6.3. Vétkesek közt… c. fejezet). De még ebből is van kiút, mert igenis vannak megoldások, csak a sült galamb nem repül magától a szánkba (9. Nagy az elme hatalma II. – Legrosszabból a legjobbat c. fejezet).
8.6.2. Meztelen a király
Többször és többféle megközelítésben is írtam arról, hogy egyfajta kényszerpályára kerültünk. Elindult egy történet, és függetlenül attól, hogy mitől/kitől indult el és mekkora volt az igazságmagja, már sokszorosan belegabalyodtunk a belőle kinövő események dzsungelébe. Mind biológiailag, mind pszichológiailag, és egyáltalán, az egész életünkre, jövőnkre nézve beláthatatlan, hogy mindez hová fog vezetni. Valahol a végén, lehet, hogy vár valami jó, sőt én alapból ebben akarok hinni, de nem mindegy, mennyi szenvedés árán fogunk eljutni odáig. Nem mindegy, mennyire tanulunk ebből a leckéből, hogy ahelyett, hogy tovább növelnénk a károkozást, végre elkezdjük tudatosan megállítani, enyhíteni a további károkat és rendbe tenni az eddigieket. Mert egyvalami bizonyosnak látszik: ez a történet nem fog magától megoldódni.
Kényszerpályán a COVID-történet
A kényszerpálya miatt a vezetők már nem állhatnak le, nem ismerhetik be, és nem is fogják maguktól beismerni a hibás döntéseiket. Nem tárhatják fel, sőt el kell tussolniuk a következményeket, a károkozás mértékét, az áldozatok számát. Mivel messze még a kívánatos átoltottsági arány, láttuk, hogy kimagyarázzák az oltások miatti halálozást. Ha bevallanák, azonnal kiderülne, hogy meztelen a király, hogy nem tudnak elszámolni az elmúlt több mint egy évvel. Ezért folytatniuk kell. Újabb vírusvariánsokkal, oltásokkal, korlátozásokkal… The „show must go on” ez esetben is. Ezt a folyamatot nekünk kell leállítani, amíg még nem késő.
Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet Herbert Kickl, volt osztrák belügyminiszter, szabadságpárti parlamenti képviselő (videó linkek: Olvasnivaló). „A fejlemények, amelyek itt zajlanak, diktatórikus társadalomba vezetnek” – mondja. Minden szava tanulságos erről a folyamatról, ami a „mi csak jót akarunk” narratívával kezdődik, majd a kritikus hangok megbélyegzésével (idióták, pszichiátriai esetek, összeesküvéselmélet-hívők, az államot veszélyeztetők…) folytatódik, pontosan azokat a példákat hozza, amelyeket én is említettem, és ami a szabadságjogok teljes eltörlésével fejeződik be. Ausztriában! Nem keleten! Logikusan és felelősen áll hozzá az intézkedésekhez, oltásokhoz is. Tőle hallottam először azt az egyszerű igazságot, hogy a vírusokat semmilyen oltással nem lehet kiirtani, hanem meg kell tanulnunk együtt élni velük.
8.6.3. Mi kell még?! Egy újabb Csernobil?!
Van valami morbid abban, ha egyre az Inferno könyvet idézem, de eltekintve attól, hogy nem tudom, miként vélekedjek a szerzőjéről, elgondolkodtatóak a regényei, és találóak az irodalmi utalásai. Ami az Inferno témáját illeti, akármennyire tabutéma ez is, az emberiség lélekszáma az a jelenség, amit a legmélyebben hárít és elutasít minden ember. Pedig ezt legalább akkora struccpolitika a szőnyeg alá söpörni, mint a többi globális problémát, ha nem nagyobb. A népességrobbanás ugyanis minden bajunk melegágya: nyomor, éhínség, népbetegségek, járványok, mentális zavarok, bűnözés, háborúk, népirtás, környezetszennyezés. Minden korlátlanul szaporodni kívánó faj előbb-utóbb rossz véget ér, mert a természet törvényeit nem lehet kijátszani, legfeljebb ideig óráig.
Hogy miért viselkedik így a „teremtés koronája”? Nos, Daniel Quinn szerint éppen ebben a teremtésmítoszban van a kutya elásva. Díjnyertes és világsikerű Izmael trilógiája olyan könyv, amit én dobogós helyre tettem a kötelező olvasmányok listájában. Ha az ő és a hasonlóan szemléletváltó írók (és emberek) történeteit tanítanánk a gyermekeinknek az elavult és (a bolygónk jelenlegi állapota az ékes bizonyíték rá hogy) leszerepelt kultúreposzok helyett, egy emberöltő alatt felnőne egy új tudatosságú generáció, s talán lenne esélye az emberiségnek (9. a kiútról szóló fejezet). A remény hal meg utoljára… A megoldáshoz nem kell népirtás, sem további nyomor és éhezés! De ezt pont azok a vezetők nem fogják fel, akik generálják és súlyosbítják a problémákat, ahelyett hogy próbálnák megjavítani.
Az általános hozzáállás az, hogy szedjünk gyógyszereket/pótszereket, bújjunk el (a virtuális világba), és közben irtsunk ki minden „ellenséget”: számunkra kártékony(nak tűnő) állatokat, növényeket, baktériumokat, vírusokat. Ezt tesszük az élet minden területén, például a totalitárius mezőgazdaságban a „gyom”-irtással, minden „kár”-tevővel. Pedig csak nézőpont kérdése, ki kinek okoz kárt.
Szarvasok az embervadászaton
Calvin & Hobbes megint fején találta a szöget.
Nem vesszük észre, hogy ez az élet nevű csoda nem véletlenül olyan, amilyen. Minden életformának megvan a helye. A parlagfű például egy csodaszer (ambrosia): feladata a föld gyógyítása. A vírusoknak is van ilyen szerepük (10.2. Aprólények – Barátok vagy ellenségek? c. fejezet).
Nézőpontok
Ahogy a neve is mutatja, a parlagfű egy olyan növény, amely elsősorban a parlagon lévő területeken nő: a lekopasztott, kizsigerelt szántókon, ahol már szinte semmilyen élőlény nem él meg (sem a felszínen, sem a földben). Megtelepszik, megóvja a földet a kiszáradtól, újra élővé teszi, majd átadja a helyét a kényesebb növényeknek. A természet begyógyítja, amit az ember tönkretett. Lenne ennyi parlagfű, ha a modern mezőgazdaság nem tenné tönkre a termőföldet? (A mélyszántás teljesen tönkreteszi a földet, lásd permakultúra.)
Vajon népbetegség lenne az allergia, ha az ember életmódja nem ilyen lenne, amilyen? A COVID-ügy is jól példázza, hogy egyszerűbb kifelé mutogatni, és egyes számú közellenségeket kreálni. (Megint csak a „tüneti kezelés”.)
A szkeptikusok, cinikusok visszavágnak az idealistáknak: „Miért foglalkozzunk ennyit ezzel, amikor úgy tűnik, az emberek többsége köszöni szépen, jól elvan így?” Alkalmazkodik a korlátozásokhoz fokról fokra, pláne ha apránként adagolják. Mint a béka, akit fokozatosan melegítünk fel a lábosban, szépen hozzászokik, sőt még kellemes is a bódító meleg (például hogy nem kell munkába, iskolába járni). Végül boldog mosollyal az arcán lassan megfő. És ez itt a lényeg: Sajnos van egy pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni, amikor már nem lehet megmenteni a békát. Meg akarjuk ezt várni? Mi kell még, hogy kiverje végre a biztosítékot? Az egészségügy és a gazdaság teljes összeomlása? Védtelen gyerekek és idősek még súlyosabb traumatizálása? További betegségek, szenvedés és nem-COVID halottak? Kényszeroltások? Általános szkafanderviselési kötelezettség? Teljes egyvélemény és valódi diktatúra? Mi kell még, hogy észrevegyük, hogy ég a ház (szó szerint is, lásd sosem látott méretű erdőtüzek), és a tettek mezejére lépjünk?
Mi kell még, hogy a többség feladja a kényelmes és távolságtartó Facebookos elmélkedést vagy fotelforradalmat, rosszabb esetben a kivárást, amíg a többiek kikaparják a gesztenyét? Hogy cserbenhagyja azokat, akik helyettük is cselekszenek?
A cserbenhagyást, amit én is megéltem egy barátnőmtől, ahogy azt már írtam. A többség nem érti, hogy helyette is „harcol” (és valóban vásárra viszi a bőrét) az a kisebbség, aki tenni próbál valamit a COVID-ügyben és általában az összes közügyben, amivel a többség nem foglalkozik. Ha ez a kisebbség magára marad és kidől a sorból, ki lesz majd, aki oltja a tüzet, mentve ezzel a többieket is (ahogy azt a közönyről szóló idézetben olvashattuk a 6.3.3. Nem érnek rá! … c. fejezetben)?!
A történelem ismétli önmagát, legfeljebb a díszleteken változtat kissé: Ugyanez történt a népirtásokkal kapcsolatban, a klímakatasztrófa esetében is, és most ugyanez történik COVID-ügyben is, amit nagyságrendjét illetően sokan emberiség elleni bűncselekménynek tekintenek.
Mikor állunk a sarkunkra és követeljük ki, hogy a vezetők és káderszakembereik hagyják abba a hazudozást, ami tragédiába torkollik és további életekbe kerül, akárcsak Csernobilban?!
Mikor követeljük ki tőlük, hogy a dolgukat tegyék, azaz hogy az életeket mentsék a saját hatalmuk helyett?!
Ahogy a dolgok most állnak, az emberiség megbukott, és igyekeznie kell, mert ha így halad, ha nem kezd azonnal tanulni a hibáiból, akkor pótvizsgára sem lesz lehetősége. Ha így folytatjuk, ki tudja hány (valószínűleg kevesebb, mint gondolnánk) évünk van hátra, és a bumeráng visszaér, és talán éppen azok a láthatatlan kórokozók, akik ellen most totális háborút hirdettek, lesznek az egyedüli túlélői a Földnek. Ők ugyanis bámulatosan szélsőséges körülmények között is képesek túlélni. És „szegények” kezdhetik elölről ezt az evolúciós társasjátékot.