3. Az adu ász, ami mindent visz – A PCR-eljárás

PCR: a gold standard… De nem minden arany, ami fénylik.

„Már egyetlen példányát is képes észlelni a kimutatandó génszekvenciának!” Ez a mondat önmagában is elég ahhoz, hogy feltegyük a koronát a COVID-ügyre! Miért mondom ezt? Ehhez előbb meg kell értenünk, hogy milyen módszereket alkalmaznak a SARS-CoV-2-fertőzés kimutatására a mindennapi diagnosztikai gyakorlatban, és hogy hogyan működik a gold standard PCR-teszt.

3.1. A SARS-CoV-2 kimutatására szolgáló labortesztek

Az antitesttesztekről a 4.4.2. Ellenanyagteszt… c. fejezetben még lesz szó, mert nagyon is fontos diagnosztikai szerepük lenne a járványhelyzet kezelésében.

Korábban említettem, hogy az új rendelet, mely szerint az antigén gyorsteszt is bekerült a SARS-CoV-2 jelenlétét önmagában is igazoló laborvizsgálatok közé, nem változtatott a lényegen. Az eljárásrend értelmében ugyanis a pozitív diagnózishoz elég az antigén gyorsteszt is, negatív eredmény esetén azonban el kell(!) végezni a PCR-tesztet is. Tehát a végső szót a PCR mondja ki. Ha az antigénteszt negatív, azaz „csődöt mond”, a diagnosztikai protokoll garantálja, hogy nincs menekvés: A sokkal érzékenyebb PCR a koronavírus utolsó egyedét, darabkáját (írmagját) is megtalálja!

3.2. PCR-kisokos I. – A „Buddha-érzés”, avagy hogyan működik?

Mit tud ez a híres PCR-teszt, aminek már garantáltan mindenki tudja a nevét? Mi a PCR-eljárás lényege, mik az előnyei és a hátrányai, és mennyire megbízható diagnosztikai célokra? Végül mindezek alapján miért nevezhető a PCR a koronavírusjárvány-helyzet elsőszámú mozgatórugójának? (Holott az ember azt hinné, hogy a „nem beteg” COVID-betegek és a „nem COVID-halott” COVID-halottak anomáliáját már nem lehet felülmúlni. De lehet…)

Anélkül, hogy olyan részletekbe belemennék, amelyek meghaladnák a magamfajta PCR-laikusok hozzáértését, nézzük meg, hogy hogyan működik a PCR-eljárás, illetve hogy mire való, és mire nem. Amit erről mi tudhatunk, ha utánanézünk, azaz amit más szakemberek, de elsősorban az eljárás kidolgozója állítanak, elég ahhoz, hogy lássuk, a PCR használata oly módon, ahogyan az a koronavírus-járvány esetében történik, nagyon sok problémát vet fel.

Az egyszerűség kedvéért idézem a Wikipédia definícióját. Ez több mint elégséges ahhoz, hogy megértsük a lényeget:

Ami a diagnosztikai felhasználását illeti, fontos tudni a következőt: A PCR-eljárás nem a valós, „élő”, működőképes vírust mutatja ki a vizsgálati mintában, hanem a vizsgálandó vírus örökítőanyagának egy darabkáját (DNS- vagy RNS-szekvenciáját), aminek a felismerésére előzőleg úgymond „megtanították” az eszközt. Ezt a mintából kinyert genetikai „mintadarabot” azután az eljárás ciklusai során addig szaporítják, pontosabban sokszorosítják, amíg el nem éri a kívánt (már kimutatható) mennyiséget.

Erre mondja Kary Mullis, az eljárás Nobel-díjas feltalálója:

A környezetünk és a szervezetünk is telis-tele van kórokozókkal, de nemcsak élő példányokkal, hanem mindenféle maradvánnyal, alkatrésszel (például vírusdarabkákkal), akárcsak az óceánokban vagy az űrben lebegő hulladék. Ha a vizsgálati mintában van ilyen vírusmaradvány, amely tartalmazza a keresett DNS vagy RNS-szekvenciát (sőt, akár a saját szervezetünk sejtjei is tartalmazhatják ezt a genetikai információt! 3.3.3. Honnan származik a vizsgálati minta? c. fejezet), akkor ezt is fel fogja ismerni a PCR-eljárás. Tényleg olyan, mint egy fénymásológép: a mintadarabot sokszorosítja. Ebből következik, hogy:

És még ekkor is csak „esetleg”, hiszen mind a megbetegedéshez, mind mások megbetegítéséhez több is kell (3.3.1. Vírusszám… fertőzés és megbetegedés c. fejezet).

Tehát „élő”, azaz működőképes vírusok kellenek a fertőzéshez, és a diagnosztikai célú kimutatásuknak is ebben az esetben van csak értelme. A vírusizolálás és tenyésztés során valóban az „élő”, kórokozásra képes (teljes) vírusokat nyerik ki a vizsgálati mintából, és táptalajon szaporítják (ez esetben valóban szaporítják!), majd kísérleti állatba oltva kiváltják a fertőzésre utaló tüneteket és elváltozásokat. Ez egyértelmű ok-okozati bizonyíték (4.4.1. Koch-posztulátumok) c. fejezet), és ezért is javasolják a vírustenyésztést a laboreredmények megerősítésére! Sőt, maga a COVID-eljárásrend is felhívja erre a figyelmet:

3.3. PCR-kisokos II. – Előnyei, hátrányai? Mire való és mire nem?

Nem az a célom, hogy rossz színben tüntessem fel a PCR-eljárást. Sőt! Nem véletlenül kapott érte Nobel-díjat Kary Mullis. Zseniális módszer, számos területen forradalmi és pótolhatatlan, és van létjogosultsága a diagnosztikában is, ha megfelelő célokra és megfelelő módon használják. (Mint minden, amit a tudomány és a technológia nyújt a számunkra.)

3.3.1. Vírusszám, expozíciós idő, fertőzés és megbetegedés

„Az önmintavétel nagyon megbízható eljárás. Egy fertőzött személy orrában sok millió vírus kópia található, ezért is olyan fertőző ez a megbetegedés, és a (…a cég neve…) PCR vizsgálata már a vírus 5 kópiáját is képes kimutatni.” – reklámozza magát egy diagnosztikai teszteket forgalmazó cég. Már az a mondata is megragadta a figyelmemet, hogy „…sok millió vírus kópia található, ezért is olyan fertőző ez a megbetegedés…”, de nem ezért másoltam ide. Az 5 víruskópia és a teszt érzékenysége a lényeg!

Először is, van bármiféle gyakorlati jelentősége annak, ha 5 darab vírus van az orromban? Beteg lehetek ettől (még ha a világ leggyilkosabb vírusáról is van szó)? Vagy megfertőzhetek bárkit is? Van értelme engem (és a környezetemet) azzal riogatni, hogy egy vírus 5 egyede bejutott az orromba? Egy jól működő immunrendszernek ez gyerekjáték. Egykettőre kiiktatja ezt a pár kórokozót már itt, a bejutás helyén! (Erre még több szempontból is visszatérek az oltásokkal kapcsolatban az 5.1. c. fejezetben, illetve a 3.3.3. Honnan származik a vizsgálati minta? c. fejezetben). Vagy kifújom őket a következő légvétellel, és annyi. Már ha nincsen rajtam maszk, ami megakadályozza, hogy megszabaduljak a „halálos” kórokozóktól, így aztán azok a számban, orromban szépen megmelegszenek, berendezkednek, és családot alapítanak… (8.4.1. Véd? Nem véd? / Hordjuk? Ne hordjuk? c. fejezet). Ellenben ha kilélegzem ezt az 5 vírust, és a levegőben szétoszlanak („felhígulnak”), valószínűleg senkire sem jelentenek veszélyt.

Ezért is javasolja az alább idézett cikk, hogy „Hígítsuk a vírust… Érdemes növelni a vírus »felhígításának« esélyét: távolságtartással, tömeges, beltéri események mellőzésével és azzal, hogy ha valaki betegnek érzi magát, otthon marad.” (Ésszerű tanács, lásd 9.4.2. Mit tegyünk, ha betegek vagyunk? c. fejezet.) A hígítás azonban ránk magunka is vonatkozik, azaz ne hagyjuk, hogy felszaporodhassanak a vírusok (és más kórokozók) a szervezetünkben. Erre számos egyszerű módszerünk van, és ezért sem célszerű folyamatosan maszkban lennünk, hacsak nincsen nyomós okunk rá. Pláne hogy a többség hetekig ugyanazt a koszos maszkot hordja, mert csak akkor kapja elő a kabátzsebéből, amikor kénytelen felvenni a boltban…

Részben a víruskoncentráció csökkenése (hígulása) magyarázza azt a fontos tényezőt is, amit Dr. Molnár Géza járványtani főorvos facebookján összefoglal. Ha valaki mellett elmegyünk az utcán, még akkor sem kapjuk el a fertőzést, ha az illető beteg, sőt ne adj isten, köhög. Ehhez az kell, hogy legalább 10-15 percig kontaktusban legyünk az illetővel. A fertőzés átadásához szükséges egy kellően hosszú expozíciós idő, azaz a fertőző környezetnek való kitettség. Ilyen alapvető járványtani tudnivalókat is szem előtt kellene tartani, amikor előírják, hogy hol kell maszkot viselni! Annál is inkább, mert ezzel nagyon is tisztában vannak a rendeletek alkotói, ez világosan kiderül a kontaktkutatás eljárásrendjéből^[10] is. A szoros kapcsolat ismérve: „A COVID-19 fertőzöttel személyes kapcsolatba került személy (2 méteren belüli távolság és 15 percnél hosszabb idő)”.

Nem zárkózunk be a négy fal közé a fertőzéstől való félelmünkben. Ha megvizsgálnak a PCR-ral, akár az is kiderülhetne, hogy szabadlábon szaladgálunk életveszélyes vírusokkal – például HIV? – a szervezetünkben, ahogy erre utalt Kary Mullis is.

Néhány vírus nagy valószínűséggel nem számít egy olyan vírus esetében, amely az egészséges emberekre alig veszélyes, és amelynek különböző változatai folyamatosan együtt élnek velünk. De természetesen nem mindegy, milyen vírusról van szó (virulencia, patogenitás: 12.1. Járványtani alapszótár c. fejezet). Egészen más a helyzet egy Ebola-féle valódi gyilkos esetében. Ezért is kulcsfontosságú, hogy tudjuk, hogy az adott járvány mennyire veszélyes (mennyire ragályos, mennyire súlyos a betegség, amit okoz, kik a rizikócsoportok stb.), és hogy ennek fényében milyen intézkedéseket hozzunk, mert még egy „egyszerűnek látszó” általános maszkviselési rendelet is visszaüthet.

Lássuk, mit mondott 2020 év elején, a járvány kirobbanásakor az USA egyes számú járványügyi szakembere a tünetmentes vírushordozókról:

3.3.2. PCR és diagnosztika – A teszt érzékenysége

Maga Kary Mullis sem azt mondja, hogy a PCR-eljárás nem alkalmas vírusok kimutatására, vagy hogy fals eredményt kapnánk. Az eredmény valós. A lényeg az, hogy milyen következtetéseket vonunk le az eredményből. Ezért a PCR-eljárás diagnosztikai célokra csak fenntartásokkal, azaz körültekintéssel használható. Ahogy egy másik szakember, Dr. Jay Battacharya, a Standford Egyetem orvosprofesszora találóan összefoglalja:

Azt is meg kell jegyezni, hogy a PCR-eljárást nagyon körültekintően kell alkalmazni, különben nemcsak klinikai és epidemiológiai értelemben, de technikai értelemben is hamis pozitív lehet az eredmény. Vajon mennyire tartják be ezt a körültekintő használatot a mintavételt végző, esetleg sebtében kiképezett „önkéntes” személyek, akiknek futószalagon kell a tesztelést végezniük?

Amíg bizonyos esetekben éppen az az előnye egy vizsgálati módszernek, hogy érzékeny, a PCR esetében éppen ez okozza a problémákat. Ezért is fontos mutatója a teszteknek a szenzitivitás (érzékenység, azaz hogy kimutassa, amit ki kell mutatnia) és a specificitás (csak azt mutassa ki, amit ki kell mutatnia), amelyek megmutatják, hogy milyen arányban kapunk hamis negatív és hamis pozitív eredményt (12.1. Járványtani alapszótár c. fejezet). A PCR-eljárás ismerete alapján nem lepődünk meg, hogy a PCR-teszt nagy számban hamis pozitív eredményeket produkálhat, azaz olyanokat is fertőzöttnek mutat, akik klinikai és epidemiológiai értelemben nem azok. Így azon sem csodálkozunk, hogy pozitív lett a kecske, a papaya és a motorolaj PCR-tesztje is, ahogy azt a nemrégiben elhunyt tanzániai elnök széles körben nyilvánosságra is hozta. Erre írja a könyvükben Bhakdi és Reiss professzor: „Mivel a kecske és a papaya tesztje pozitív lett, tartsunk 1,5 méter távolságot minden kecskétől, és ne fogyasszunk többé papayát!?”

Minek köszönhető technikailag a teszt „megbízhatatlansága”? Sokszor szó esik a PCR-teszttel kapcsolatban a hőmérsékletről és a „bűvös” ciklusszám fontosságáról. A hevítési ciklusszám lényegében a sokszorosítási lépések számát jelenti. Ha nagyon kicsi a kimutatandó anyag mennyisége a mintában, akkor többször kell megismételni a duplikálási lépéseket, hogy kimutathatóvá váljon. Az alább idézett cikkben ezt olvashatjuk: „Dr. Letoha Tamás kutatóorvos szerint a tudományos életben a PCR-technika esetében a 30-35 melegítési ciklus az általánosan elfogadott…, efölött a PCR már egyre kevésbé ad megbízható eredményt, pont amiatt, hogy a felszaporított mintában egyre nagyobb eséllyel jönnek létre nem specifikus kötődések is – azaz az eredmény fals pozitív lesz. A kutatóorvos emlékeztetett rá, hogy a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) által 2020 október elsején kiadott és az interneten elérhető, 45171-2/2020/JF iktatószámú tájékozató levél^[13] alapján Magyarországon 40-50 közötti ciklusszámot fogadnak el validnak.”

Mi következik ebből? Hogy ez esetben is „igen szélesre tárják az ajtót, hogy mindenki beférjen rajta”, aki valaha is találkozott a vírussal, és maradt még benne néhány kósza egyed vagy vírusmaradvány, vagy pedig még csak néhány egyed van jelen a fertőzés legelején, ahogy azt a következő fejezetben elmagyarázom.

A PCR-teszt tehát téves aktív eseteket produkálhat, ahogy arra a 2021.01.13-i közleményében a WHO is felhívta a figyelmet.^[14]
Vajon miért csak most, egy évvel a járvány kitörése után? És miért nem húzták ki a probléma méregfogát? Ugyanis a WHO a következőket javasolja: „Amennyiben a teszt eredménye nem áll összhangban a klinikai képpel, akkor egy új mintát kell venni, és újratesztelni ugyanazzal, vagy egy másik NAT-technológiával.” (NAT=nucleic acid testing, nukleinsav kimutatásra alapuló technológia, mint például a PCR.) Azaz nem egy másfajta vizsgálati módszerrel ellenőrzik az eredményt, hanem még egyszer ugyanazzal!

Súlyos orvosi és tudományos műhiba, hogy a PCR-tesztre alapozzák a járványügyi eset besorolását a koronavírus-járvány esetében. És az is nagy baj, hogy nem tudjuk, hogy milyen arányban okoz fals pozitív eseteket, mivel „ő” a gold standard a COVID–19 járványban, azaz önmagában is az esetregisztráció, illetve a diagnosztikus és terápiás döntések alapjául szolgálhat:

Ha a PCR-ral kapcsolatos aggályokat összetesszük a járványügyi eset COVID–19-re érvényes definíciójával (2.4.2. Mit látunk a statisztikákban… c. fejezet), világossá válik, hogy a koronavírus-világjárvány teljesen ingatag alapokra épül:

És itt még mindig nincsen vége a történetnek.

3.3.3. Honnan származik a vizsgálati minta?

Azon túl, hogy a PCR-teszt akár 1 db vírus, sőt működésképtelen vírustöredék (vagy egyéb genetikai anyag) jelenlétében is pozitív lehet, még egy szempontot érdemes fontolóra venni a teszteredmények értékelésével kapcsolatban. Azt, hogy honnan veszik a vizsgálati mintát. Ahogy a 3.1. A SARS-CoV-2 kimutatása szolgáló labortesztek c. fejezetben láttuk, mind az antigén-, mind a PCR-teszt esetében „az orr- vagy szájgarat nyálkahártyáról vesznek mintát”. Egy újabb, látszólag lényegtelen adalék, de sok ilyen puzzle-darabkából épül fel a teljes COVID-kép.

Miért fontos ez a kérdés, hogy honnan veszik a mintát? A koronavírus alapvetően az orron és a szájon keresztül jut be a szervezetbe, és az, hogy innen továbbjut-e, számos tényező függvénye. Függ a betolakodók számától és erejétől, és függ a kapuőrök hatékonyságától. Tehát itt a „kapuban” sok minden eldől, ugyanis ez az immunvédekezés első védvonala. Már itt akcióba lépnek a betolakodókat észlelő vírusölő immunsejtek (például a „gyilkos” T-limfociták), és megkezdődik az első – IgA típusú ellenanyagok – termelése is (szintén a többi, elsősorban T-limfocita közreműködésével). Az IgA kiválasztódik a nyálkahártyák felületére, azaz már akkor támadásba lendül, amikor a kórokozók még be sem jutottak számottevő mennyiségben az orr-, a száj-, a garatnyálkahártya szöveteibe. Még csak az a ki tudja hány „katonából” álló előörs jutott be, akik feltűntek a kapuőröknek. A lényeg, hogy jó esetben már itt sikerül visszaverni a támadást, és nem tudnak elszaporodni és továbbjutni a vírusok, azaz nem alakul ki megbetegedés.

A két – antigén és PCR – diagnosztikai teszt tehát már akkor kimutatja a „fertőzést”, azaz a koronavírusok jelenlétét (a PCR akár egy-két betolakodóét is), amikor még sem klinikai, sem járványügyi szempontból nem történt semmi jelentős. (Ez esetben! Mert nyilván nem mindegy, hogy mennyire gyilkos kórokozóról van szó, ahogy arról már többször volt szó, és még lesz is.) Még azelőtt, hogy a kórokozók a felső légutakban elszaporodnának, és rosszabb esetben továbbjutnának az alsóbb légutakba, illetve a véráramba és a szervezet többi részébe, azaz ténylegesen betegséget és tüneteket okozhatnának. Az esetek zömében tehát a megfertőződött és a PCR-ral „nyakon csípett” „aktív esetek” pár nap múlva vírusmentessé válnak. Csakhogy ezek az aktív esetek soha nem voltak aktív(!) esetek(!) funkcionális (klinikai és epidemiológiai) értelemben, azaz gyakorlati szempontból nem voltak igazi fertőzöttek. A PCR előtti korszakban őket nem lehetett volna nyakon csípni, azaz szabadon járnának-kelnének, mert az immunrendszerük különösebb felhajtás nélkül tette a dolgát, és visszaverte a támadást.

Ezek az „aktív esetek” tehát pár nap múlva tesztnegatívvá válnak. (Kivéve, amikor nem, ahogy azt láttuk az iménti Bochkor Gáboros esetből is, és pont ez a baj a PCR-ral… Ez már azonban egy külön tudomány, külön szakma: a labortesztek kalibrálása, hogy azt és csak annyit mutassanak ki, aminek gyakorlati szempontból jelentősége van.)

Ott tartottam, hogy …kivéve, amikor nem lesz a PCR-eredmény negatív akkor sem, amikor annak kéne lennie. Pont annak köszönhetően, amit az imént írtam. Nem csoda, ha sokszor tapasztaljuk, hogy valaki tünetmentessé válik, vagy eleve nem is volt beteg, de a PCR-tesztje makacsul újra és újra pozitív. Éppen a teszt túlérzékenysége, azaz a „mindent mindenben Buddha-jelenség” miatt. Érdekes, hogy a klinikusok nem csodálkoznak rá erre? Vagy igen?

A koronavírus-fertőzést tehát az egészséges emberek zöme tünetmentesen átvészeli, de a COVID–19 rendhagyó (és túlzottan megengedő) esetdefiníciójának köszönhetően őket is automatikusan aktív eseteknek, sőt helytelenül betegeknek minősítik. Majd később, amikor már negatívvá válik a tesztjük, gyógyultakká. Így lesz beteg és gyógyult olyanokból, akik az égvilágon semmiféle klinikai jelentőségű fertőzésen nem estek át. Ők normális esetben teljesen észrevétlenek maradnának, és nem szerepelnének az esetpiramisnak még az alsó részében sem!

Ahhoz, hogy valós képest kapjunk erről a járványról, a korrekt diagnosztika szempontjából ezeket a túl korai PCR-pozitív eredményeket fenntartással kellene kezelni, és a lappangási idő letelte után ki kellene venni a járványügyi esetkalapból azokat, akik végig tünetmentesek maradtak. Ennek értelmében ugyanis ezek a túl korán pozitívnak minősített esetek funkcionális szempontból hamis pozitív esetek.

Ugyanakkor ellenanyagtesztekkel meg kellene erősíteni, hogy valóban átestek-e a fertőzésen, azaz hogy volt-e egyáltalán jelen kellő számú működőképes vírus, amit az immunrendszer észrevett, beindította a védekező mechanizmusát és semlegesített. De erre még visszatérek, mert ez sem olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnánk (4.4.2. Ellenanyagteszt… c. fejezet). Ráadásul az igazán frappáns megoldás valójában ennél sokkal egyszerűbb és mindenféle szempontból költséghatékonyabb lenne. Erről viszont a könyv legvégén, a megoldásoknál lesz majd szó.

Egy másik szempontból is fontos ez a nyálkahártyáról történő mintavételi gyakorlat: „Az a probléma – magyarázza Dr. Jaroslav Belsky, a 8.2.2. A háttérről c. fejezetben idézett bécsi orvos –, hogy olyan genetikai anyagot sokszorosítunk, ami a kimutathatósági szint alatt van. És nem tudjuk 100%-osan megmondani róla, hogy ez vajon vírusinformáció-e vagy a Te sejtjeid információja. Mert amikor kenetet veszek a garatból, akkor a garat epitélsejtjeit is roncsolom. Ez azt jelenti, hogy genetikai anyag szabadul fel. És tudjuk, hogy az örökítő-anyagunk 80%-a erős hasonlóságot mutat vírusok szekvenciáival. Ezt tudjuk, erről tömegével jelentek meg publikációk. (Ennek jelentőségéről írok a 10.2. Barát vagy ellenség? c. fejezetben.) Tehát azt sem tudjuk, hogy a saját genomunkat sokszorosítjuk-e vagy tényleg vírusinformációt, vagy ez valami egészen más, ami keresztreakciót mutat.”

A lényeg valójában az, hogy hol húzzuk meg a határt, hogy mit akarunk tudni, mit akarunk kimutatni. Erre még visszatérek a 3.3.6. A PCR előnyei c. fejezetben.

Értem én, hogy egy súlyos járvány esetében a cél az lenne, hogy mihamarabb kimutassák a fertőzést, de az eddig bemutatott anomáliáknak köszönhetően ez a járvány éppen azért lett „súlyos”, mert minden – „boldog, boldogtalan” – vírushordozóból aktív esetet, sőt beteget csinálnak. A halottakról nem is beszélve. Ez a tökéleteses 22-es csapdája?

3.3.4. A triumvirátus

Az orrból, szájból, és nem a vérből történő mintavétel tehát tovább szaporítja a hamis pozitív esetek számát. El is neveztem a korábban leírt mozgatórugókkal együtt „a fals pozitív esetek triumvirátusának”:

3.3.5. PCR összegzés – Aki keres, az talál

A PCR-on alapuló NAT (nucleic acid testing) technológiák nagyon érzékenyek. Ez a diagnosztikai gyakorlatban azt jelenti, hogy klinikai értelemben véve nem elég specifikusak, azaz az esetek egy részében (senki nem tudja mekkorában, mert nem járnak utána, vagy legalábbis mi nem férünk hozzá ezekhez az adatokhoz, ha vannak) téves pozitív eredményt adnak, azaz olyanokat is „fertőzöttnek” mutathatnak, akik nem azok. Ezt a tapasztalat is bebizonyította. A PCR-tesztek tehát diagnosztikai és terápiás döntésekre önmagukban nem alkalmasak! Nem adnak megfelelő információt a fertőzés klinikai és epidemiológiai jelentőségéről, tünetek esetén pedig a betegség súlyosságáról, lefolyásáról.

Már csak hab a tortán (bár ettől a habtól sajnos keserű lesz a szánk íze), hogy:

Gondoljunk bele, hogy csak Magyarországon 2020 végéig már több mint 3 millió tesztet végeztek, és ez a szám napról napra nő („lapzártakor” már majdnem a kétszerese: 5,3 millió!). Mi mindenre lehetett volna fordítani ezt az összeget (az egészségügyön belül is (7. Ágyúval verébre… c. fejezet)?!

A PCR-tesztek alkalmazása a COVID-ügy egyik, ha nem a legfontosabb mozgatórugója: Ne feledjük, hogy a pozitív laborteszt alapján mindenki az aktív eset kategóriába kerül (laborjárvány: 2.5.3. „Tesztelj, tesztelj, tesztelj! … c. fejezet). És ennek óriási jelentősége van, hiszen az aktív eseteket fertőző betegeknek tekintik ennek összes járványügyi következményével együtt 2.7.4. A megfigyelés és az elkülönítés szabályai c. fejezet.

„A korlátozások nem hozták meg a várt eredményeket?!” – olvassuk a híradásokban. Nem csoda. Laborjárványt nem lehet korlátozásokkal megfékezni. Ahogy oltással sem… Akkor miért is ez az egész?

A COVID-ügyben a PCR az adu ász, ami mindent visz! Minden beteget és egészségest. Vajon hány millió tesztnél járhat most az egész világ? És aki keres, az talál. Pláne ha nagyítóval keresi! A mondás ez esetben is találó. Aki (csak) koronavírust keres, az azt talál. A PCR tökéletes módszer arra, hogy minél több „esetet” találjunk. Pláne ha a COVID-esetdefiníció értelmében tünet sem kell hozzá. Pláne ha a fertőzés bejutásának a helyén történő mintavételnek köszönhetően már akkor aktív esetté válik valaki, amikor még be sem jutott a veszélyeztetett szervekbe a vírus. (Még helyileg sem okozott tüneteket, nemhogy tovább terjedt volna az alsóbb légutakba, a tüdőbe.) A fertőzés kapujában ugyanis még kétesélyes a „játszma”. És az esetek többségében szerencsére az ember a nyertes, azaz a vírus már az orr és a száj nyálkahártyán elveszíti a csatát, és egyáltalán semmilyen, még enyhe betegség sem alakul ki.

Megint jusson eszünkbe, hogy a SARS betegség csak a ritkán előforduló alsó légúti tünetek esetén válik igazán súlyossá, akkor is főleg az egyébként is legyengült immunvédekezésű személyeknél. Ahhoz viszont a fertőzésnek el kell jutnia a tüdőig. A többi esetben semmit, vagy csak enyhe, felső légúti tüneteket okoz, vagy ritkábban más, például emésztőszervi tüneteket! Ahogy ez egyébként történik a többi légúti vírusfertőzés esetében is.

Az esetbesorolás triumvirátusának köszönhetően vált lehetségessé, hogy Magyarországon 2020 végéig kb. 320 000 „fertőzöttünk” (azóta a kétszerese!) lett. Ami egyébként akár a kétszerese is lehet egy súlyos influenzajárvány idején. És hányszorosa lenne, ha az influenza esetében is beleszámítanánk a statisztikákba az összes tünetmentes vírushordozót (2.7.5. A tesztelési… lavina c. fejezet)?!

Amikor az első és egyben utolsó hazai vitaműsorban, az ATV Csatt 2020.09.21-i adásában (9.2.2. Minőséget keress, és találsz… c. fejezet) ezekre az anomáliákra felhívja a figyelmet a járvány- és intézkedéskritikus szakember, nyomatékos és egyben a vita utolsó mondataként ezt a választ kapja a volt országos tisztifőorvos Falus Ferenctől: „A koronavírus diagnózisa nem laboratóriumi diagnózis, hanem orvosi diagnózis!” Lehet, hogy a professzor így véli, és természetesen így is kellene lennie, de ez a kijelentése a gyakorlatban sajnos nem állja meg a helyét.

Tavasz óta kongó rendelőket és kórházakat látunk. Miközben egyes osztályok valóban túlterheltek, és idén ősz óta megnőtt a halálozások száma is. Utóbbi jelenség okai ugyanolyan összetettek és felderítetlenek, mint maga az egész COVID-ügy. De az összhalálozásra még visszatérek a 4.2. COVID és többlethalálozás c. fejezetben.

3.3.6. A PCR előnyei

A PCR-eljáráson alapuló ún. NAT-technológiáknak (nucleic acid testing) természetesen vannak előnyei és létjogosultsága. A rövid Wikipédia leírásnál olvashattuk, hogy mennyi területen hasznos a PCR-technológia. Az orvostudományban és a betegellátásban is. Éppen akkor, amikor a többi diagnosztikai eljárás (például a vírustenyészés) nem kivitelezhető vagy túl lassú, és gyorsabb eredményre és döntésre van szükség. Vagy amikor éppen az érzékenységét szeretnénk kihasználni, azaz azt, hogy a kórokozó kis mennyiségét is ki tudja mutatni. Például amikor még nem elég magas a kórokozó szintje, de a beteg már fertőzhet. Van olyan betegség, amikor ez valóban fontos. A NAT-technológiák alkalmasak arra, hogy a betegség korai (lappangási) szakaszában kimutassák a kórokozót, amikor még nem termelődnek ellenanyagok (IgA, IgM, majd IgG), amelyek jeleznék, hogy a szervezetben elérte a kórokozó koncentrációja azt a szintet, ami ellen az immunrendszer már látványosan akcióba lép (4.4.2. Ellenanyagteszt… c. fejezet).

És éppen ez az az érzékeny pont, amikor nehéz eldönteni, hogy hol húzzuk meg a határt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan fogalmazzam meg jól értetően, hogy mi itt az a dilemma, amit már a „honnan vesszük a mintát” (3.3.3. c. fejezet) résznél elkezdtem kifejteni, és amit a PCR-technológia meggondolatlan alkalmazásával a nyakukba vettek a szakemberek. Gyakorlatilag ennek issza most a levét az egész emberiség. Lássuk, mire jutottam:

A végig teljesen tünetmentes, PCR-tesztpozitív fertőzöttek két csoportra oszthatók:

1. Az egyik csoport azokból áll, akik valódi, életképes vírusokkal fertőződtek meg, és akiknek az immunrendszere még az előtt elpusztította a vírusokat, hogy azok szemmel látható kárt (tüneteket) tudtak volna okozni a szervezetben. Ők bizonyos mértékig járványügyi szempontból érdekes esetek lehetnek.
2. A másik csoportot azok az esetek alkotják, akiknek a szervezetében csak vírustöredékek, hulladék volt/van jelen, aminek semmilyen gyakorlati jelentősége nincsen.

Ugyan nem vagyok virológus, de ehhez nem kell a szakma mély ismerete, hogy lássuk a problémát: Valójában ez nem két csoport, hanem egy kontinuum (mint a digitális-analóg különbség): egy folyamatos mennyiségi skála, amin meglehetősen szubjektív, hogy hol húzzuk meg a határt. Lehet, hogy egy virológus szakember tud választ adni arra, hogy hány vírust vesz észre az immunrendszer, hogy hol van az a veszélyszint, ahol már riadót fúj. Minden bizonnyal már a vírustöredékeket is el akarja takarítani, mint idegen anyagot. De hol és hány ilyen vírus vagy vírustöredék kell az immunrendszer érdemi válaszreakciójához? Az én logikám azt mondja, hogy nem adható általános válasz erre a kérdésre, mert ez egy sor tényeztőtől függ. Ezért is olyan különböző minden egyes ember reakciója ugyanarra a fertőzésre (gyógyszerre, oltásra stb.). Van, aki észre sem veszi, és van, aki belehal.

Ezért volt sokkal egyszerűbb az élet a „mindent látó” PCR előtt, amikor alapvetően a tünetek voltak az irányadók. A látható, de legalábbis kimutatható elváltozások. Ugyanis amint a láthatatlan mezsgyéjére lépünk, már rajtunk áll, hogy hol húzzuk meg a határt, hogy mit akarunk látni és kimutatni, és mit nem. Ettől függ, hogy milyen érzékenységűre állítjuk be a tesztünket. Ebben kell egy józan határt megszabni. És itt lép(ne!) a képbe az, hogy mennyire súlyos az a fertőző betegség, amit vizsgálunk. Itt lép(ne) a képbe, hogy akarjuk-e minden erőnkkel felkutatni a még tünetmentes vírushordozókat vagy sem. És itt lenne óriási jelentősége Dr. Fauci (és más szakemberek) kijelentésének, amit újra és újra idézni fogok:

Súlyos és/vagy nagyon ragályos fertőző betegségekben tehát fontos a még tünetmentes, de esetleg már fertőző személyek kiszűrése. De az olyan betegségek esetében, amelyek az egészséges populációra nem különösebben veszélyesek, és amelyeknek a kórokozói szinte folyamatosan együtt élnek velünk, nem indokolt és értelmetlen a tünetmentes személyek tömeges szűrése. Sőt egyenesen káros: Felesleges kiadásokkal jár, amely különösen a pénzhiányos egészségügyi rendszerben kerülendő, és felesleges félelmet kelt az emberekben, ami negatívan befolyásolja az immunrendszert, és így kedvez a fertőzéseknek, és nem mellesleg a pszichoszomatikus tünetképzés is beindíthatja (6.2.2. Félelemkeltés és pszichoszomatika c. fejezet). Ami pedig a tudományos részét illeti, éppen egy új járvány esetében óriási vétek, ha a hibás megközelítésnek köszönhetően hibás eredményeket kapnak, és ezekből hibás következtetéseket vonnak le az illetékesek.

Azt hiszi az orvostudomány, hogy most aztán megfogta az isten lábát a PCR-ral, mert van egy ilyen „halálbiztos” módszere, amellyel egészen kis mennyiségű vírust is ki tudnak mutatni. Az kétségtelen, hogy annyira „halálbiztos”, hogy rengeteg COVID-halottat produkáltak vele. De mint minden remek új módszernek, ennek is ki kell forrnia, meg kell találnia a megfelelő helyét az embert szolgáló technikai eszközök óriási tárházában. A felhasználóknak pedig fel kell nőniük a feladathoz: a technológia bölcs és felelősségteljes használatához.

Az új technológiák új távlatokat nyitnak, de ebbe beleszédülhet az ember. A PCR olyan, mintha nagyító alatt szemlélnénk a világot: „Te jó ég! Minden tele van kórokozókkal!” Jót tesz a lelkünknek, ha mindent látunk? Mondják, hogy „amiről nem tudsz, az nem fáj”. Mint minden mondást, ezt is bölcsen kell alkalmazni, de azért van benne valami, ahogy arra még visszatérek a Csótány a levesben eset bemutatásánál a 6.2.2. c. fejezetben.

A „PCR-éra” előtt nem tudtuk, hogy hány vírustámadást ver vissza a háttérben a szervezetünk. Az immunrendszer teszi a dolgát, és kész. És mi is tesszük a dolgunkat, ami nem az, hogy számon tartsuk ezeket a mindennapos és természetes eseményeket, amelyek a testünkben zajlanak. A járványok veszélyességét (ragályosság, súlyosság, halálozás) pedig a látható betegség és elváltozások, illetve a ténylegesen kimutatható, életképes, fertőzőképes vírusok és baktériumok terjedése alapján ítéltük meg. Nem kerülhettek bele milliószámra a képbe epidemiológiai szempontból lényegtelen esetek.

Még messzebbre vezet az a kérdés, hogy ezek a nagyító alatt felfedezett mikroszkópikus élőlények valóban kórt okoznak-e, ahogy arról lesz szó a 10.2. Barát vagy ellenség? c. fejezetben. Szerencsésebb is lenne, ha nem kórokozónak, hanem mikrobáknak neveznénk őket, vagy „aprólényeknek”, hogy legyen rá egy szép magyar szavunk. A tömeges járványok és az allergia is civilizációs probléma. Jó szokásunk szerint fordítva ülünk a lovon: Rövidlátó és kártékony hozzáállás, ha a valódi okok kezelése helyett mindent kiirtunk, amire rá lehet fogni, hogy ő az egyes számú közellenség. (Vagyis megpróbálunk kiirtani, mert szerencsére, ha akarnánk, sem tudnánk kiiktatni minden porszemet és aprólényt.)